Filmek

A filmgyártás óriásai (1.rész) – David Fincher

Viszonylag gyorsan bejárta a szakmai szamárlétra fokait, így 1992-ben megrendezte első nagyjátékfilmjét az Alien filmek 3. epizódját, A végső megoldás: Halál című klasszikust. Fincher egyik szeme sírt a másik nevetett, hiszen a nyomás nagyon nagy volt. Egyrészről a 20th Century Fox a 80-as években kultusszá avanzsált Alien trilógia befejező epizódját bízta rá, ami önmagában is nagy teher, másfelől viszont David az alkalmatlansága miatt kirúgott Wincent Wardot helyettesített, akivel már javában folyt a forgatás. Végül azonban David Fincher forgatókönyv íróként jelent meg a stáblistán, a költségvetés az egekbe szökött, a film megbukott. Egy hatalmas előnye azonban származott a filmnek, David pontosan abban a környezetben dolgozhatott, amely számára a leginkább kedvelt látványvilág. Szűk belső terek, sötét, misztikus hátterek, fullasztó hatású homály… ez Fincher kedvence.

Bár az első nagyjátékfilm rendezése kissé megbicsaklott, nem adta fel rendezői álmait. A film után közvetlen visszatért a videoklipek rendezéséhez, ahol nagy sikereket ért el már a Végső megoldás: Halál előtt is. Ám 1994-ben megkapta első nagy kitüntetését, hiszen a Rolling Stones – Love Is Strong című klipjéért Grammy-díjat kapott, majd ebben az évben felvetődött az újabb kiugrási lehetőség, egy nagyjátékfilm rendezése!

1995-ben járunk, mikor megrendezi a számára szakmai áttörést hozó Hetedik című kultuszmozit. Ha esetleg valaki még nem látta volna a filmet, azonnal pótolja be, ugyanis a filmvilág egyik legnagyobb alkotásáról van szó, a thriller műfaj tökéletes megjelenése. A történet főszereplője alapvetően három teljesen különböző, mégis egyformán erős karakter. A kiöregedett, visszafogott, nagyon bölcs nyomozó William Somerset , akit Morgan Freeman személyesít meg. Egy újonc, zöldfülű, hirtelen haragú, de mégis magával ragadó természet a páros másik nyomozója, John Mills , akit Brad Pitt kelt életre a mozivásznon. Végül a filmvilág egyik legfélelmetesebb alakja, aki racionális viselkedésével, már-már művészi szintre emelte az emberölés tettét, John Doe, azaz Kevin Spacey. Nyilván a szereplőválogatás önmagáért beszél, három ekkora színésszel nehéz félrenyúlni. A történetbe nem mennék bele részletesen, mindenkinek látnia kell a 7-főbűnt bemutató alkotást!

Ez a film Fincher számára meghozta a szakmai elismerést, gyakorlatilag ezen mozi megjelenése után vált Hollywood egyik meghatározó rendezőjévé. A bevétel az egekbe szökött, a közönség pedig rajongott az alkotásért. Innentől nincs megállás. Eltelt újabb két év, majd 1997-ben megrendezi a Játsz/ma című filmet. A történet illetve a megvalósítás afféle Fincher-sajátosság. Egy magányos, üres, mizantróp bankárról szól, aki senkiben és semmiben sem hisz, csakis a tőzsdében! A történet főszereplője Nickolas von Orton egy világot megváltani vágyó figura, aki kíváncsiságból és kapzsiságból belemegy a tőzsde-játszmába. Vesztére, hiszen később minden és mindenki ellene fordul. Egyetlen társa csupán absztinens öccse. San Francisco üres, sötét világában járunk, amely látványát és hangulatát tekintve nem áll túlzottan messze a Hetedikben látottaktól, vagy mondhatni Fincher- világától. Sokszor nagy tereket mutat be, amelyek üresen tátonganak, valamint érezhetjük, mennyire megrendezett és üres lehet egy ember élete, ha ezt a sorsot választja magának! A szereplők válogatása ismét telitalálat volt, hiszen a főszerepet játszó Michael Douglas illetve az öccsét alakító Sean Penn több mint tökéletes ezekre a karakterekre.

1999-et írunk, mikor David Fincher (meglátásom szerint) pályafutása legnagyobb alkotását láthatjuk a mozivásznon. Megszületik a Harcosok Klubja… Ebben az alkotásban Fincher alapvetően eltér a már tőle megszokott minimalista képvilágtól. A speciális effektusok, illetve a mindent átható kameramozgás mégis hűen tükrözi a rendező személyét ( jómagam pont ezekért a momentumokért szerettem bele David Fincher munkásságába). Természetesen a történet is óriási, amiért köszönet Chuck Palahniuk-nak, hiszen ezen író Harcosok Klubja című regényének film adaptációjáról van szó, melyben egy alapvetően szelíd, unalmas életet élő, termék-visszahívási ügynök lázadó természetének, majd őrült, meghasadt elméjének bizarr tetteit és azok következményeit láthatjuk. Részletesebben nem szeretném kifejteni, hiszen, ha valaki még nem látta volna (ha egyáltalán van még olyan bűnös lélek), annak látnia kell, aki pedig igen, tudja mi fán terem a szappan! A szereplőválogatásról mi mást is mondhatnék, mint Edward Norton, Brad Pitt, Helena Bonham Carter és egyik nagy kedvencem: Meat Loaf!

De nincs mese, nem állhatunk meg egy pillanatra sem, hiszen nem volt pihenő David Fincher számára sem. 2002-ben járunk, mikor is egy újabb alkotása jelenik meg a mozikban, a Pánikszoba. A főszereplőt alakító Jodie Foster és lánya Kristen Stewart (Alkonyat-mozik) új otthonába költözik, ahol a luxus házhoz egy luxus-pánikszoba is dukál. Természetesen a házba már az első éjszakán betörnek, ezért anya és lánya bezárkózik a biztonságot nyújtó menedékbe. De mit ad Isten, a rablók éppen ezen szobában lapuló széfre fájó foggal érkeznek. Halkan jegyezném meg, hogy a rablók sem amatőr színészek (Forest Whitaker, Jared Leto). Sajnos sok jót nem tudnék nyilatkozni a műről, számomra sokkal kevésbé értékelhető alkotás, mint azt már David Fincher-től megszokhattuk. Persze azon tények mellett nem mehetünk el, hogy a feszültségkeltés, mint egyik legfontosabb eszköze a thrillereknek, itt maximálisan érezhető volt. Egyes jelenetekben levegőt is alig vettünk, drukkolva a főszereplőknek. Valamint a képvilág, a Harcosok klubjában már tapasztalt kameramozgások remekül sikerültek, a karakterek kidolgozottak voltak és tökéletesen megvalósultak a filmben. A hiányosság csupán számomra, az eszmei mondanivaló. Nem éreztem azt a plusz töltést, ami eddig jellemezte a rendező pályafutását. Az eddig megszokott metaforák hiánya részemről “egyszer-nézhető” kategóriába sorolta a Pánikszobát. Bár Amerikában közönségsiker lett, itthon is kedvelt filmmé vált, a kritikusok hozzám hasonló véleménnyel fogadták az új Fincher-mozit.

Rendezőnket 2002 után sorra bombázzák az ajánlatokkal, felkérik a Mission: Impossible III. epizódjának valamint a Pókember filmbeli megvalósításának lehetőségével, ám visszautasítva a felkéréseket, 2007-ben megrendezi a Zodiákus című filmet (Robert Graysmith oknyomozásai alapján). Ismét egy új David Finchert ismerünk meg a filmet végignézve, hiszen a rendező szinte teljesen kilép az eddig megszokott látványvilágból, a képi világ megvalósítása sokkal “világosabb” lett, illetve az eddigi alkotásoktól eltérően a cselekmény is jóval lassabb, nem érezhető az állandó feszültség. Persze ez nem feltétlenül baj, a Zodiákus (60- 70-es évek kegyetlen sorozatgyilkosa) is ilyen személy volt. Lassabb, megfontoltabb, élesebb rálátással rendelkezett. A híres Fincher-féle kameramozgások azért itt is észrevehetőek, de a vágások jóval lassabbak (kissé elszakadt a sajátosságaként eddig ismert klipszerű vágásoktól) Azért nem mindenben változott, továbbra is fantasztikus színészekkel dolgozik, hiszen a főszereplők Jake Gyllenhaal, és Robert Downey Jr. Jómagam természetesen ebben a rendezői változásban leginkább csakis pozitívumot látok, mert alaposabban utána olvasva, ez mind szándékosnak tűnik. Mint tudjuk egy igaz történetről van szó, így megbocsátható az alapvetően történelmi hűségre alapozó képi világ. Bár mielőtt még láttam volna a filmet, arra számítottam, hogy hasonlóan a Hetedik -hez, egy kultusz művé növi ki magát ezen alkotás is, kissé csalódott voltam. De jobban átvizsgálva a dolgot, kevés olyan film van, ahol ennyire vártam volna, hogy megtudjam ki is a hírhedt Zodiákus. Fincher ugyan állást foglal a cselekmények végén, de az igaz történetet olvasva tudhatjuk, hogy valójában sosem derült fény a rejtélyre.

Ismét egy újabb év, és persze egy újabb rendezés. 2008 és Benjamin Button különös élete. A történet alapvetően a székhez kötözi a nézőt, ugyanis egy 80 évesen születő emberről szól,aki élete folyamán fiatalodik egészen a halálig (még leírni is különös volt ezt a mondatot…).  De, ha mint rendezőt tekintve vizsgáljuk a filmet, sajnos Brad Pitt harmadik szerepeltetésétől eltekintve semmilyen Fincher-sajátosságról nem tudok nyilatkozni. Persze egy kiváló rendezőről van szó, így tudhatjuk, hogy a lenyűgöző technikai látvány, a 3D-effektek helyett most is inkább egy olyan történetbe nyúlt bele, ahol egy alapvető társadalmi kérdés, az elmúlás és a lét különös megjelenését láthatjuk. Szerintem szimplán egy jó rendező, jó filmje, egy jó színésszel karöltve. Nekem ennyit adott a Benjamin Button különös élete. A film készítőinek pedig 300.000.000 dollár bevételt…

2010-et írunk egy újabb film, a Social Network – A közösség háló kerül bemutatásra. A történet az emberek életének mára teljes körű részéve váló Facebook alapításának és működésének eseményeit mutatja be, egy karrier-történet… Megismerhetjük Mark Zuckerberg életének egy részét, hogyan is lesz egy egyetemi portálból egy világot meghódító sikercég. Bár a filmben fellelhető a humor valamint a drámaiság egyaránt szórakoztató, mégis megítélésem szerint messze vagyunk a Hetedik vagy a Harcosok Klubja adta élményektől. De mégis David Fincher sokoldalúsága fedezhető fel a moziban. Képes filmről – filmre megújulni, mindig olyan módon alkotni, amit az adott történet megkövetel. A szereplők válogatása ismét aranyat ér, Jesse Eisenberg remekül alakítja Zuckerberg karakterét (a külső hasonlóságot nem is említve) valamint Justin Timberlake (Lopott idő) is remekül alakít. Azért azt bátran kijelenthetjük, hogy nem ez volt a legjobb alkotása, mégis a már teljességgel megérdemelt legjobb rendezői Oscar díjat ezzel a filmmel gyűjtötte be az alkotó.

Kevés idő elteltével ismét egy újabb munka, 2011-ben a Tetovált lány című adaptációval rukkolt elő. Talán az összes munkája közül, ez a film osztotta meg a legjobban a nézőket, személy szerint engem is. Mint tudjuk, a Tetovált lány egy svéd trilógia első része, amely eredetileg az író Stieg Larsson halála után sikerré vált történet. Fincher filmje ezen mozi remake változata. Természetesen a remake filmekről mindenki döntse el maga, hogy mit gondol, rengetegszer felvetődik a kérdés: Miért kell? Ez jelen esetben is komoly támadható felületként szolgál, hiszen aki látta a svéd filmjátszás egyik legjobbjának kikiáltott eredeti verziót, nem vágyott erre az átdolgozásra. Én, hogy objektívan vizsgálhassam a helyzetet, természetesen megnéztem mindkettőt. Mindössze két negatívumra hívnám fel a figyelmet, így a főcímdalként hallható Led Zeppelin – Immigrant Song technósított változata szerintem valami botrányos, illetve a filmben elhelyezett reklámok, cég-logók mennyisége már-már zavaró az átdolgozásban. Rengeteg pozitívum szól azonban mellette is, így a letisztultabb cselekmény, vagy Rooney Mara, Daniel Craig, illetve Christopher Plummer szerepeltetése. Természetesen a technikai fejlődés miatt Fincher változata megjelenésében is tisztább, érthetőbb darab, a jóval magasabb költségvetésből adódóan látványosabb is, bár itt az érem másik oldala : Vajon szükség volt-e erre ezen mű esetében? Minden kétséget kizáróan azért egy nagyon izgalmas, afféle feminista-kultusz mű a régi darab, így az újabb változat is, tehát semmiképpen sem mondható felesleges alkotásnak. Ragaszkodva az elveimhez, szintén csak azt tudom mondani, érdemes végignézni a Tetovált lányt! (Ha valaki megteheti, mindkét változatot ülje végig…)

Elértünk napjainkhoz, így David Fincher jelenéhez. Őszintén remélem, hogy képes lesz hasonlóan nagy filmekkel megörvendeztetni bennünket, láthatunk még hasonlóan érdekes történeteket, újra előtérbe kerül a nevéhez szorosan kapcsolódó hangulat, az operatőri és speciális effektusok magas szintű elemei, az eddigiekben megszokott rendkívül alapos szereplőgárda kiválasztása. Befejezésül egy apró idézettel zárnám soraimat, csak, hogy kicsit megértsük a nevéhez kapcsolódó rendezői sajátosságokat:

,, El sem tudjátok képzelni, milyen démonok lakoznak bennem”. – David Fincher

Böszörményi Bence

Kapcsolódó bejegyzések

• Nincsenek kapcsolodó bejegyzések