„A történelem a szemünk láttára íródik.” S lám, valóban. Alig hömpölygött le néhány milliárd hektoliternyi víz a Dunán, és már a Marvel is tudja, mitől döglik igazán saját univerzumuk legye. Mert zúzhatnak akármennyire is eddigi befektetéseik, mozgathatják meg vetítéseik egész Afrika éves költségvetésének háromszorosát, keverhetik kártyáikat akármennyire is ihletetten, szőhetik akármennyire is komplex mód éveken, kalandokon és szuperhősökön átívelő történeteiket, az az agyatlan gyalulás, amit eddig leműveltek, bizony csak ideig-óráig tartható a kívánt színvonalon. Amerika kapitány – A tél katonája!

Sok-sok felkiáltójellel, csupán egy, színvonalhű szóval definiálva: A Film. Mert ahogy a szuperhősöknek is meg kell hasonulniuk néha és érinteniük kell egy előre elrendelt erkölcsi és morális útelágadózás, úgy értem útegálazódás, szóval útelágazódást, úgy a szuperhősgyárnak is kijárt már tartalomszolgáltatásuk gyökeres minőség- és aránybeli átértékelése. Kitörő öröm, hogy mindez a legalaposabb megfontolás után végre meg is történt, hozták a reformgondolatokat, saját árnyékuk és egyre nyomasztóbb démonaik elképesztően tudatos, mégis zsigerinek ható átlépését. Legújabb produkciójuk, az Amerika kapitány végre az a 120 perc lett, amiről minden képregényfan álmodik, hogy egyszer „de jó is lenne egy ilyet, csak egyszer az életben, de jó is lenne, ha egyszer az életben egy hasonló színvonalú adaptáció, de jó is lenne… Tapsolnék, s lázálomban égnék, sírnék, komolyan sírnék a boldogságtól, örök idejű hűséget fogadnék, kitartanék mellett egészségben s betegségben, örömben és bánatban, minden jóban s rosszban egyaránt.” Jelentem: a frigy megköttetett.

A 70-es évek nyomasztó képi világú politikai kémthrillereinek újszerű megközelítése, létünk, rendeltetésünk és az adott szociális hálóban betöltött szerepünk újradefiniálása, társadalomkritika, patriotizmus, akciómozi. Annyi zsáner, stílus és életérzés egyazon filmben történő szinte tökéletes elegye ez itten kéremszépen, hogy klaviatúrám és gondolatiságom meghatott és zavarba ejtett könnye csordul belé. Az elképesztően izgalmas akciszekvenciáknak, a bődületesen részletgazdag koreográfiának és a tél katonájának hála (Az a fajta misztikum, titokzatosság, ami övezi, vegyítve színültig profizmusával, elemi hatású) Steve Rogers Kapitány legújabb kalandja úgy az eddigi leglátványosabb Marvel adaptáció, hogy a hajtóművek hajtotta anyahajók egekben zajló csatájára talán nem is emlékszem. Ultrabrutál, realisztikus, közeli, fáj. A történet összetett, generációkat, kultúrákat és nemzeteket ível át, hogy a fejed se tudd, épp merre kapkodd, a szereplők pedig pont annyira engedik szabadjára a különböző színitanodákban magukévá tett ismereteiket, hogy még a film karaktereire, ne pedig a karakterek bőrébe bújt színészekre emlékezzünk.

És igen, többször teátrális, mert néha tényleg kedvem támadt felállni és tisztelegni az Amerikai nép háborúban hősi halált halt bátrai előtt, miközben foghíjam kerítésén nemes himnuszuk dicső és ékes sorai szökkennek ki, de például erős és negatív a gyanúm, hogy az operatőrök a Scarlett seggét megéneklő közelik arányában kapták fizetésüket, annyiszor felejtették két elképesztően hamvas féltekéjén a fókuszt. Mindezeket azonban messze felülírják a minden tőrajongót megmozgató gegek és utalások, a pókhálóként kibontakozó történet, az elképesztő, ráadásul fizikai területre terelt látványorgia, a szereplők könnyed, lazának ható, de pengeéles játéka, a sose látott kegyetlenségű humor és a tél „faszagyerek” katonája, aki gyaníthatóan az eddigi legkreáltabb Marveles főellenség valaha. Stan Leehez hasonló magasságokat meghódító cameoszínészt pedig még nem látott a filmvilág.

75%

Slánicz Dániel