Adam Sandler büszkén bemutatja:

Egy komédiás bűnbeesése

(Az első igazi nyár kritika)

Kiszakítani egy képlékeny, identitását tekintve sehonnai tinédzsert magabiztos önbizalomhiánnyal uralt felségterületéről minden, csak nem a gondos szülői magatartás példája. E tekintetben tulajdonképpen nincs is, vagy csak elenyésző a különbség a sebtében csomagtartóba vágott pakkok és a kocsiba pakolt instabil lelkivilágú tini között. Pontosan ő az a két lábon járó szerves kolonc, kinek véleménye a korábban összerámolt gurulós bőröndök értékével vetekszik. A szülők saját életük fontosságának teljes tudatában jutnak elhatározásra, ez a „tetszik, nem tetszik, ez van” alapon működő belső diktatúra pedig jó eséllyel küldi gázkamrába a végső stádiumú ember- és környezetiszonyban szenvedő fiatal személyét, ahol vidáman marcangolják majd darabokra a zárkózottság és kitörni képtelenség kétarcú démonai. A teljes belső kiüresedés szakadékába igyekvő sorsok prezentálása pedig a modern filmes kultúra egyik friss hajtásán növekedve a legérzékletesebbek.

Ami mondjuk 1959-ben a „Valaki forrón szereti”, 1988-ban „A csupasz pisztoly” vagy 1998-ban a „Nagy Lebowski” volt, az mára Adam Sandler és a testnyílások bő zuhataga lett. Odáig züllöttünk, hogy mára egyértelműen a csávó formálja a piacot, ő fingja az utat a többi zsánerdarab előtt. A böfögés-hányás-fingás szentháromságának bevégeztetett tömegkínzásai és ezek kombinációi tetszőlegesen, kvázi közönségre szabottan variálhatóak, a lényeg úgyis a mérhetetlen mentálpusztítás. Erre a szedett-vedett bagázsra igaz talán a leginkább, hogy nem is igazán a szereplésükkel van a probléma, hanem a biztosított felülettel, az átlag feletti vászonszámmal. Szinte bárhol lecsaphatnak, mindezt büntetlenül, miközben tevékenységükkel mérhetetlen pénztárca- és pszichébeli károkat okoznak. Különösen nem vicces műsoraikat pedig van képük a humor zsigerekig hatoló funkciójával vegyíteni, pusztán azért, hogy a kinyert esszencia aztán pontosan akkor és ott üssön az ihletett tahóság szent nevében, ahol majd a legnagyobb fájdalmat fogja okozni. A szomorú számadatok szerint pedig sokszor és sokaknál üt, bűnös áldozatok millióinál, akik meglepő, de pontosan tisztában vannak az adott produkció erkölcstelenségével. A cukrozott szar kedvelőinek persze ismeretlenek az olyan fogalmak, mint például a tartalmiság, a példaértékű mondanivaló vagy az igényes szórakoztatás, de hát miért is legyenek irreális elvárásaink magunkkal, magatokkal, magukkal szemben, ha még a forgalmazók sem képesek egy minimális kulturális nívót képviselni. Miért? Amíg Adam Sandlerekkel, ótvaros popcornparódiákkal meg faszom Tök alsókkal formálják a közízlést, addig a világ és félcivilizált lakói bizony a sötétben fognak tévelyegni.

Az első két bekezdésnek látszólag semmi köze egymáshoz, hiszen a filmvígjátékok sajátja a könnyen befogadható és megemészthető történet, sőt, legtöbbször a túlzott közérthetőség. Mondhatni teljesen stílusidegen az a fajta történeti releváció, ami a tinédzserek hovatartozását próbálja feltérképezni. De bárminemű kétségbeesésünk ellenére sincs minden oda, hiszen Az első igazi nyár tartalom és forma kiváló elegyeként közöl és szórakoztat egyszerre. Komplex lélektérképként kalauzol a meg nem értett és morbid módon identitásválságos tinédzserek világában, miközben kortárs „vígjátéki” alapvetéseket meghazudtoló formában kapcsol ki. A szakirodalmakba illő stílusparádé, ami ezen másfél óra sajátja, olyan káprázatos, hogy a könnyem csordul belé. Sam Rockwell improvizatív humorosa, Steve Carell karakteridegen családgengsztere vagy Liam James természetes esendősége a meghasonlott, perifériára szorult kiskamasz szerepében bőven megfelel a magas fokú műfajgyakorlás szabályainak. Mindez közérthető és elsősorban közszerethető stílusban, az intellektuális művészfilmek felkent stílusától távol, valahol a közel tökéletes szerzőiség és mainstream filmgyártás határánál húzódva.

Az elsőfilmes rendezőpáros, kiknek a szövegkönyv és néhány rekeszizom foglalkoztató jelenet is köszönhető, az első igazi nyárral a jövőt hozta el nekünk, a 80-as évek stílusába csomagolva, nem kevés önéletrajzi indíttatással, de még több fiktív magas röptével. Az igényes Dramedy műfaját ugyanis, mely dráma és vígjáték fúzióját teszi lehetővé, pontosan az a szakmabeli hozzánemértés emeli egy felsőbb szintre, ami a kétezres évek fordulójától egyre dominánsabb szerephez malackodta a stílus végtermékeit. A különböző testnyílások megszólaltatásán túl tartalmat, a stílustalanságba halt stílusba ötletességet injektálva talán még az az alig kimutatható számú próféta is képes lesz alaposan kiporolni és alle zusammen megreformálni ezt az egykor szebb napokat látott műfajt, amit az utóbbi években igénytelen kontárok basztak módszeresen tönkre. A film mellesleg sohadenem került hazai forgalmazók kezébe.

80%

Slánicz Dániel