A Grand Budapest Hotel

(Kritika)

Ejj, ez a kölök semmit sem változott! Kilométerekről érződik a szaga, stílusa, műfaji összedolgozása, valahogy mégsem áll össze. A fásultság. Tuti, hogy az, ha mondom! A texasi különc, az abszurd humor, a varázslatos képi megszerkesztettség és az atmoszferikus miliő koronázatlan királya immáron másfél évtizede ontja magából látomásos, masszív kokacserjék alatt érlelt rendezéseit, amik lecsupaszítva a művészet iránt táplált alkotói rajongáson kívül nem igazán szólnak semmiről. Ez persze korántsem probléma. Látni egy ilyen magasan képzett, ambiciózus srácon, milyen köd lepte imádattal viseltetik szeretett ága iránt több, mint elismerésre méltó. Az apró gegek, a precíz és végtelenül komplex mikrokozmoszok saját szintjükön képesek a kalóriadús szórakoztatásra, a kérdés az, el lehet-e ezt viselni mondjuk csak még egyszer?

A Fantasztikus róka úr után úgy voltam vele, készen állok, jöhet, hejj, de most rögtön! Elképzeléseim szerint tonnaszám vártam magamba az Andersonizmus minden Szentföldön érlelt mannáját. Aztán hogy, hogy nem, úgy alakult, mint Charlieval az édességboltban. Túlcsordultam, színültig teltem, folyt a ragacs, az elképesztően édes máz mindenhonnan. Merthogy Anderson művészete ilyen. Apró adagokban, csupán egy-egy filmjében szerkezetileg komplex egészet alkot a mű minden egyes tartóeleme, túladagolva azonban, mintha egyszerre tuszkolnád le a világ összes mézes mázát. Másfél óra, esetleg egy negyven, masszív szünetekkel, néhány kommersz, ” a jó fiú legyőzi a rossz fiút, megszerzi a lányt, hogy aztán szörnyű nyáladzások közepette lovagoljanak haza, hogy együtt hágjanak, mint asszony és ura „ hollywoodi mocsokparádéval. A Grand Budapest Hotel ajánló.

A történet szerint van ez a Wes Anderon nevű polihisztor, aki George Clooney-s identitásválságától megrészegülve arra az elhatározásra jut, hogy márpedig csakazértis összerántja a régi bandát még egy utolsó meló erejéig. Így kerül a képbe Ralph, a pálcák szakértője, Edward, aki egészen biztos, hogy utazik valami alvilágiban, de erről senkinek sem beszélhet egy szót sem, Adrien, a zsidó kommandós, Bill, a leszedált szellemirtó, és még vagy két-háromtucat, egy lélegzetvétellel fel sem mondható sztár, ex sztár, A-B-C kategóriás színész, csakhogy jeles személyükkel gazdagítsák a Zubrowkában megbúvó szálló vendégkörét.

Kellemetlen, de ilyen az, amikor személyes hangvételünk teljesen rátelepszik, és amolyan „a szart is kipréselem belőle” virtussal püföli ki az utolsó életet is történetünkből. Anderson akkorát akart szólni, mindezt persze a kihagyhatatlan rájellemzők díszes áradatának tolmácsolásában, hogy nagyotmondásra törekvése lett nagyotmondása lehetőségének egyetlen, de leküzdhetetlen akadálya. Stílus és tartalom tökéletes együtt nem működéséről van itt szó, ahol a drámát, a feszültséget, egyáltalán az édibédi életérzésen túli bárminemű testfunkciós megnyilvánulást ellehetetleníti maga a tálalás. Igyekezni azért csak lehet, erőlködni viszont aligha. Még klaviatúrám gyilkos ütemű verésének pillanatában sem vagyok biztos, de több, mint valószínű, hogy ez most bizony kevés lett. Állott talán. Nem kellően vállalkozó. Esetleg bizonytalan. Némi túlzott óvatoskodással. Sztárszínészek rohangálnak fel-alá, itt egy Brody, ott egy Ralph, amott meg egy Harvey, az ember azt sem tudja, hogy a film mely elemére maszatolja egy kicsit az öcsit, kisujjból szivárog a korábbról oly becses társadalmi szatíra, perverz ítélethozatal, mindezt a tökéletesen oda nem illő színes-szagos univerzumban.

Pedig ha valaki, én biztosan imádtam A Fantasztikus róka urat, a Háziátkot vagy az Okostojást, hiszen az eleve abszurd történetek tökéletes táptalajnak bizonyultak az Anderson-palánták zavartalan fejlődése szempontjából. Itt azonban, Zubrowkában, Moustafa történetének árnyékában, ahol a dráma tényleg dráma, a kaland tényleg kaland, a szerelem tényleg mélyről fakadó szerelem, a feszültség pedig tényleg feszültség, ez egyszerűen nem elég. Annak természetesen kiváló, szellemes, szerethető, kellően teátrális, de nem, csakazértsem elég. Annyi, de tényleg annyi királyság van benne, hogy ez a hajszálvékony, de kőkemény negatívum igenis kijár. Alanyi jogon.

70%

Slánicz Dániel