Dragonball: Evolúció

Adaptálni egy teljes generáció szent és sérthetetlen alapműveként számon tartott képregényét könnyen válhat az erőszaktevés egy bizonyos változatává. A végeredmény gyakorta fals, ami az elborult elkövetőn kívül igazán csak a különösen perverz lelkületű áldozatok némelyikét elégítheti ki. Nézed, de nem érted, vagy érted, épp ezért nézni sem mered. A jó megoldás fehér hollóként próbálja túlkárogni szitokszavaid, mert pontosan tudod, hogy az a nosztalgikus szeretet övezte útitárs, az a fantasztikus kaland, ami alapjaiban határozta meg és kövezte ki gyermekkorodat olyan csúf seggbekúráson esik át, amit nemhogy nézni, de pusztán tudni vélni is bűntudatkeltő.

Persze a hetedik művészeti ág sem csak ocsmánykodik, szabályt erősítő kivételek, mint bárhol máshol, itt is akadnak, csakhogy legitimálva legyen a komplett képregény adaptáció-őrült magatartás. 2-3-4 évente egy igazán jó már tudatalatti megállapodásos engedély a következő évek szaráradatára. Az igazság pedig az, hogy néhány tényleg zseniális példától eltekintve – amik jogosan az adaptált mozgóképkultúra meghatározó sarokkövei -, a jól bejáratott, erős középkategóriás Marvel-univerzum diktálta ütem folyik. Most pedig, életem hátralévő öt percében, minek leteltével kivont kardú, felajzott rajongók fogják rámverni az ajtót, hogy aztán karóba húzott tetemem felett járják el a Marvelesek szent rítustáncát, engedtessék meg az utolsó szó jogát. Noha a kiadó mostanra tökéletesen feltérképezte, és vérprofin belőtte a nézők igényeit, az is nyilvánvaló, hogy művészi tenniakarás helyett Benjamin Franklin papírra nyomott képmásai mozgatják a produkciókat. Valójában a ma sikeres képregényfilmje az átlag, a természet alapcsomagja,  a feketét és fehért elválasztó vékony határvonal, ami a legszélesebb közönséget lövi be, maximalizálva ezzel a lefölözhető profitot. Szögezzük le, hogy a kétségkívül stílusos, kiváló kompozíciójú Marvel-filmek tökéletes fiktív csatornarendszerezésű történetek, tele izgalmas rejtvényekkel és szemet gyönyörködtető vizualitással, amik azonban csak stílustalan vetélytársai miatt képesek nem átlagosak lenni.

A mára ledönthetetlen, és kétségbevonhatatlanul megérdemelt kultstátuszban tetszelgő Dragon Ball-sorozat a nyolcvanas évek közepén indult világmegváltó útjára, hogy egy zseniális folytatás, és egy csalódáskeltő harmadik felvonás után rajongókat az ablakon kiugrasztó szériaként, de minden kétségbeesett tiltakozás ellenére valójában az Y generáció fejlődését meghatározó tanmeseként vonuljon vissza valamelyik távolkeleti filmgyár poros polcára. Az elmúlt másfél évtizedben folytatások, videojátékok, spin-offok, bögrék, pólók, farsangi jelmezek, amatőr filmes próbálkozások tartották életben a széria szellemiségét, egészen a 2009-es évig, ami halált hozó fekete lovasként csapott le a sorozatra, kis híján megfosztva azt nimbuszától.

Bevallom, könnyek szöktek a szemembe. Lélegzetem elállt, szavam elakadt, szívverésem felgyorsult. Egyszerre akartam kifutni ebből a bűnös, bűnös világból, tombolni és szörnyű vérontást végrehajtani a jegyszedő csajon, a gépmesteren, a mozi üzemeltetőjén és a takarítón, akik azon a szörnyűséges napon mertek mosolyogni és jókedvre derülni. Ha jobban belegondolok, akkor halt ki belőlem gyermeki naivitásom és rajongásom egy része, és szembesültem a felnőttlét kegyetlen realizmusával. Valami végérvényesen eltört bennem, talán ott és akkor adtam fel hitem egy részét is. Hitemet egy felsőbbrendű jóban, a művészetek megváltó és tanító szerepében, mindenben, amit addig egy hamis kép alapján jónak és tartalmasnak véltem. Ki szerettem volna vájni a szemem, átmosni az agyam, hogy megszabadítsam testem ettől a féregrágta gyümölcstől.

Enyhítő körülmény, hogy James Wong azóta sem rendezhetett, majd egyszer pedig a kulturális bűnöket felülvizsgáló bizottság megalapozott és kiérdemelt büntetést fog ráolvasni a stáb tagjaira. Nem is a bűn rossz dialógusok, kidolgozatlan karakterek vagy a szappanoperák szellemtelenségét megidéző jelenetek. Dehogynem. Sokkal inkább az a fajta nemtörődömség és bicskanyitogató felszínesség, miknek köszönhetően sikeresen csúfolták ki ennek a kiváló sorozatnak a példaértékűségét. Még azt is elnézem, hogy Son Goku szerepét egy csenevész kiscserkésznek adták. Dehogy nézem. De a kamehameha basszátok meg, akkor is kamehameha! Akkor is az! Nem paródiákba illő táncmozdulat (de nem ám), nem ügyetlen ügyetlenkedés (nem bizony), hanem a széria és a főhős egyik leghalálosabb, legszarfagyasztóbb csapása. Úgy bizony! Zseniális teknős nem egy perverz playboymaki (semmi esetre sem), hanem egy szakavatott mester (az egyik legnagyobb tanító), aki történetesen ágaskodik a jó csöcsökre. Ki nem? Egyszerre ironikus és könnyfakasztó, hogy az élőszereplős változat 10-ből két pontját a két főhősnő vizuális rendbenlevése adja (2*2 csöcs, figyelembe véve a szórást, és annak valószínűségét, hogy egyszer az egyik meglesz, vagy mindkettő, esetleg egyszerre, majd ez elosztva az ázsiai 18 év felettiek vásárlási hajlandóságának gyökével, hogy az így kapott részeredményt aztán megszorozzuk Bulma bulájának anyagszázalékával = 2 pont). Csak őket nézni iszapbirkózás közben különb szórakozás lett volna ennél az alig egyórás fizikai és szellemi roncsderbinél, amit egyszer végigszenvedni szörnyűbb csapás, mint… nem olyan jó, na!

ejnye no, hát gyere ki te csigabiga!

20%

A filmtörténelem celluloidszagú lapjaira való feljegyzés csak nagyon kevesek kiváltsága. Steve Rogers kapitányé például nem. Ide bukott hősök, erkölcsi fertő és interaktív kaland kell. Olyan meghasonlott karakterek, többdimenziós történetvázak, tökéletesen ívelt cselekményvonalak, amik örvényként szippantják le a néző tudatát a tudattalanba, belső önvizsgálatra és lelki vívódásra késztetve azt. Íme az általam tíz legjobbnak vélt képregény ihlette adaptáció:

10. A maszk (The Mask)

9. Watchmen: Az őrzők (Watchmen)

8. 300 (300)

7. X-Men: Az elsők (X-Men: First Class)

6. Scott Pilgrim a világ ellen (Scott Pilgrim vs. the World)

5. Persepolis (Persepolis)

4. A holló (The Crow)

3. A sötét lovag (The Dark Knight)

2. Oldboy (Oldboy)

1. Sin City (Sin City)

Slánicz Dániel