Hogy is kezdjem? Úgy gondolom, hogy ehhez hasonló nehéz kritikai helyzetben még nem voltam. Maga a képregény a DC Comics 16. számában jelent meg először 1940-ben. Azóta természetesen sok minden változott – ezért is nem taglalnám, kicsit sekélyes lenne -.

A film a Warner Brothers stúdió kézjegyeit viseli, így az ember azt gondolná, hogy egy látványos és tartalmas moziban lesz része. Sajnos ezt cáfolnom kell. A látvány alapvetően jó, bár itt-ott amott lehetett volna még dolgozni rajta. A tartalom viszont annál közhelyesebb. Fogalmam sincsen, hogy a rendezőnek – Martin Campbell-nek – lett volna-e esetleg valami hátsó szándéka ezzel az alkotással a mondanivalóság felé, de kétlem, így negatív pontként írandó fel a közhelyes történet. Lassan tényleg kezd unalmassá válni a jó és a rossz harca – már csak az a kérdés, melyik filmnél fog ez nagyon kibukni-. Igazság szerint az alapsztori jó, hiszen képregény adaptációról beszélünk, noha ezek a filmek szokásukként, megtörik a képregények eredeti mivoltát. A nagy hiba a tartalomnál hogy a bemutatókban egy-egy jelenet a filmben nem ugyanazokkal a szavakkal jött vissza, mint azt az előzetesekben hallhattuk – természetesen ez a magyar szinkronnak köszönhető -. Szintén akár a mindennapokba is beágyazható képsor, az Őrzők-nél látható jelenet, amely tipizálja az idősek hozzáállását egy olyan dolog felé ami – nem teljesen – ismeretlen számukra. Noha ez a hozzáállás a mai társadalomra némileg igaz, de ez már mélyen belemenne a szociológia gyökereibe így nem kíván tovább feszíteni a húrt e téren. Az Őrzőkhöz azonban szorosan kapcsolódik egy fatális és egyben nevetséges – forgatókönyvi – hiba, ez pedig nem más, mint a hallhatatlanság fogalma. Parallax elméletileg halhatatlan, a filmben mégis meghal, most akkor, hogy is van ez?

A szereplőválogatás, úgy gondolom, hogy viszonylag jó, mivel Ryan Reynolds (X-Men kezdetek: Farkas, Adventureland – Kalandpark, Füstölgő ászok, Penge: Szentháromság, Kalandférgek, Buliszerviz) aránylag ismert színész a többi mellékszereplővel ellentétben, így a filmre nem lehet ráhúzni a sztárfilm jelzőt, ami manapság meglehetősen dívik. Az érdekessége ennek az alkotásnak ezen a téren, hogy szinte minden egyes karakternek meg van a hús-vér ember alakja, még Sinestronak is, ami felettébb dícséretre méltó, ráadásul nem is akárkit választottak a szerepre: Mark Strong-ot (A sas, Robin Hood, Ha/Ver, Sherlock Holmes, Spíler, Babylon A.D.). Ugyanakkor e legutóbbi pozitívum akár lehetne negatívum, hiszen egy kreatív csapat akár ki is találhatott volna egy ilyen karaktert, ehelyett találtak egy embert, akit aztán átalakítottak Sinestrová.

Látvány. Az egészet nézve hatalmas élmény, főként a 3D effektek a zöld színre nézve. Mint tudjuk a zöld színnel játszani egy filmben elég veszélyes dolog – főleg egy akciós filmben -, hiszen a zöld a nyugalom színe. Így a speciális effektusokért felelő gárdára nem kis feladat volt rábízva, amelyet aztán 10/8.5 teljesítettek is. Ami azonban dicséretet érdemel, a környezet, fantasztikus élmény volt nézni a kifinomult világokat, a kidolgozottságot. A rajzolt hatás itt is jelen van, azonban ezúttal ez teljes értékében pozitívum. A jelmezek viszont borzalmasak voltak, kiemelten Hal Jordan-é, ez utóbbi valami tragikomikum volt. Egyszerű és semmit mondó. Úgy nézett ki a többi zöld lámpás között, mint egy különc, akinek a sarki szabó készítette a ruháját – kb. úgy is néztek rá -. A többi úgymond, mellékszereplő pedig túlságosan rajzolt figuraként jelenik meg előttünk a vásznon. Ezt leginkább 3D-ben lehet észrevenni, hagyományos minőségben kevésbé elütőek az alakok, bár észre lehet venni, az animált szereplőket és az igazi színészeket. Szóval Martin Campbelltől többet vártam volna, ha már egyszer egy DC képregényhez hozzányúl.

Alapvetően, mindent egybe vetve a Zöld Lámpás-t 10/6.8-ra értékelem.

Írta:
Kovács Róbert