Hogy is kezdődött a 3D?

            Egy kis időutazásra invitállak most benneteket. A háromdimenziós képalkotás korántsem olyan fiatal, mint azt sokan gondolják. Kevesen tudják azt is, hogy a mai mozifilmek 3D-s verziójának elkészüléséhez több magyar ember is kulcsfiguraként volt jelen.

            Mint azt már megszokhattuk egy technológia mindig először agyban születik meg és csak aztán kap valamely fizikai állapotot – noha volt ez sok esetben fordítva is, de a filmiparra az előbbi állítás sokkalta inkább illik. Ahhoz, hogy teljesen képbe tudjuk magunkat helyezni egészen 1832-ig vissza kell mennünk az időben, amikor is Charles Wheatstone megalkotja a sztereoszkópot. A sztereoszkóp pontos meghatározása a Pallas Lexikon által: „oly készülék, mely arra szolgál, hogy általuk valamely tárgyról két szemünknek a tárgyhoz viszonyítva kétféle helyzetnek megfelelően készült kétféle ábra úgy állíttassék szemünk elé, hogy mindegyik szemünkkel az annak megfelelő ábrát megerőltetés nélkül külön-külön szemlélhessük s így az ábrázolt tárgyat mintegy megtestesítve láthassuk.” Eltelik 12 év és a Soleil & Dubosq cég támogatásával David Brewster is bemutatja a sztereoszkópikus fényképekhez kifejlesztett eszközét 1844-ben. 1850-ben Strelisky Lipót elkészítette az első magyar sztereodagerrotípiát(Sztereo-fénykép; a dagerrotípia a fotográfiában legelőször használt képrögzítési eljárás.). 1851-ben került bemutatásra Victoria királynő 3D-s fotója a londoni világkiállításon majd 1855-ben feltalálták a Kinematoscope-t (animációs sztereo kamera). Ezzel meg is történt a háromdimenziós képalkotás első hulláma – természetesen mindezeken felül számos dolog került megörökítésre azonban mindet felsorolni nem áll módomban –

             A következő hullám már a XIX. század végén kezdődött, 1893-ban, amikor is William Freese-Greene brit tudós sikeresen rögzített szkeccseket 3D-ben. Az általa megfogalmazott elmélet lényege, hogy az emberi látás mechanizmusához hasonlóan egy-egy jelenetet, két különböző szögből, két kamerával kell rögzíteni majd egy eszköz segítségével kialakítani a néző fejében a térbeli hatás illúzióját. Erre a korábbiakban már említett sztereoszkóp volt alkalmas egészen a 3D-s szemüveg megjelenéséig (1893). A háromdimenziós film ötlete tehát nem éppen most született meg. 1903-ban került bemutatásra Auguste Lumiere: A vonat érkezése című filmjének 3D-s verziója. Ezzel a korszakalkotó filmmel megindult a „moziláz”. 1915-ben elkészült az első anaglif mozifilm, a The Power of Love, melyet 1922-ben műsorra tűztek a filmszínházakban. 1935-ben elkészült az első színes, háromdimenziós mozifilm, melyet az 1947-ben készített első, orosz 3D-s film követ, a Robinson Crusoe. Amint az évszámokban is jól látszik, a filmkészítőket hozzávetőlegesen 30 évenként elkapja egy „csináljunk 3D-s filmeket” láz, melyek aztán kisebb, nagyobb sikerrel el is készülnek. Az ’50-s évektől szinte mindenki biztos volt abban, hogy a színek és a hangok stabilizálása után a filmtörténelemben a háromdimenziós mozgóképalkotások vásznon való megjelenítése jelenti majd az áttörést. Azonban erre az áttörő sikerre még jócskán várni kellett, hiszen folyamatosan készültek a „háromdés” alkotások, de szinte egytől egyig mind sikertelennek bizonyult. Majd próbálkoztak hagyományos kópiák 3D-be való átültetésével, szintén sikertelenül. A méltán híres Alfred Hitchcock sem maradt ki ebből az őrületből, így elkészítette a Gyilkosság telefonhívásra című krimi háromdimenziós változatát, azonban a film elkészítésének idejében még nem akadt megfelelő terem, így a premier egészen a 80-s évekig csúszott, amikor kevés érdeklődéssel debütált. 1952-ben jelent meg a világ első „háromdés” nagyjátékfilmje a Bwana Devil, amelynek Egyesült Államokbeli bemutatója egy újabb lázhullámot indított el a 3D-s mozizásban – igaz ez a láz is hamar elmúlt. Nagy áttörésnek minősül az a két alkotás is, amelyek 1953-ban kerültek bemutatásra. Az egyik a Man in the Dark a másik pedig a House of Wax. Utóbbit egy magyar születésű rendező, André De Toth rendezte, akinek azt gondolom, minden elismerésünket adhatjuk, hiszen fél szemére vak volt, így számára a térbeli effektusok percepciója lehetetlen volt. Továbbá az ’50-s években, hazánkban folytatott kísérleteket Bodrossy Félix a térhatású film és mozi kifejlesztésére. Szintén 1953-ban készítették a 3-D Follies című filmet, amelyet a gyártás közben leállítottak, jelezve ezzel is a 3D második hullámának végét.

            A harmadik hullám 1981-ben indult meg az anaglif Comin at Ya! című alkotás bemutatójával. A film az over and under technológiát alkalmazta, ami nem más, mint a két kamerával készített kópia egymásra fedése a vásznon. Ebben a hullámban sok-sok feldolgozást megelőzve még olyan alkotások jelentek meg, mint az Amityville 3D, a Friday the 13th (Péntek  13) harmadik része vagy a Cápa 3D. Ezek a 3D-s mozik azonban nem arattak nagy sikert és gyakorlatilag a háromdimenziós filmkészítést a stúdiók szüneteltették – legalábbis megjelenés szintjén, ehhez még a későbbiekben visszatérek.

            Érdekes megfigyelni, hogy ténylegesen közel 30 évenként érte el a filmipart a „háromdés” hullám és mindig kudarcba fulladt. Ha visszatekintünk és figyelembe vesszük a filmipar fejlődésének más területeit, akkor érthetővé válhat számunkra, hogy miért nem voltak képesek átütő sikerre ezek az erőfeszítések. Az 1920-s években a hang, majd 30 évvel később pedig a szín stabilizálása történt meg, azaz sikerült tökéletessé alakítani a kétdimenziós élményt a mozikban – természetesen a kor elvárásait figyelembe véve. A hang és a színek stabil jelenléte saját korában teljesen kielégítette az igényeket, és képesek voltak a filmek jeleneteinek dramaturgiai ábrázolására jóval kisebb költségekből, mint a háromdimenziós eljárás. Nem beszélve arról, hogy mind a hang, mind a szín már egy meglévő eszköztárat biztosított, hiszen korábban már külön-külön kipróbálásuk során bizonyították, hogy képesek a dramaturgiát teljességgel visszaadni és ez az a teljesség, amely az akkori kor igényeit teljességgel kielégítette.

            A XX. század végén a mozik forgalma valamilyen oknál fogva hanyatlani kezdett és egyre kevesebb ember járt mozikba – hogy miért annak számos szociológiai és technikai fejlődéstörténeti oka van. Ezt a problémát a stúdiók valamilyen módon meg szerették volna oldani. Mi lett volna legjobb megoldás? Hát a 3D újabb korszakának megindítása.

            2009-t írunk és a mozikban soha nem látott sorok kígyóztak a kasszák előtt. Bemutatásra került James Cameron Avatar című filmje, melyet az úgy nevezett Fusion Camera technológiával rögzítettek. A rendszer kidolgozásában még Cameron is részt vett – ez volt az egyik fő oka annak, hogy több mint 12 évig forgatták az Avatart. A filmtörténészek sem vitatják azon állítást, miszerint az Avatar indította meg a  negyedik háromdimenziós hullámot. Egyes filmguruk úgy vélték, hogy ha 2009-ben nem történik meg a 3D-s filmek által rég várt áttörő siker, akkor soha. Joggal vélekedtek így, hiszen Steven Spielberg cége, a DreamWorks 2009-ben szinte az összes projektjét háromdimenziós technológiával készítette és ez csak egy a számos stúdió közül -. A költségek még mindig magasabbak voltak, mint egy hagyományos film esetében, de már a technika fejlődésének köszönhetően jóval kisebbek lettek, mint az IMAX megszületésének korában, azaz a ’80-s években. 2010-ben egy újabb áttörést értek el a 3D területén. Elindult a világ első, teljes adásidejében 3D-s tartalmakat sugárzó tévécsatornája. A dél-koreai Sky 3D side-by-side formátumban, 1920x1080i felbontásban sugározza műsorait valamint szintén 2010-ben a Consumer Electronics Show (CES) kiállításon a legnagyobb elektronikai gyártók bemutatják 3D-s televíziókészülékeik prototípusát, amik ma már széles körben elérhetőek.

            Az bizonyos hogy a 3D korát éljük és az, hogy ez meddig fog tartani és milyen minőségben fog változni a jövő zenéje. Viszont számos újabb kérdést vet fel a „hova haladunk még” és a „meddig érhető el siker egy technológiával” kérdések. A tudomány jelenlegi állása szerint a háromdimenziós film fejlődése alapvetően két irányba haladhat. Az egyik az IMAX által bevezetett természetfilmekhez hasonló kópiák vetítése, amelynek célja, hogy, minél valósághűebb képet kapjunk vissza. Ez Amerikában már olyan távlatokat tett meg, hogy már élő közvetítéseket is sugároznak 3D-ben, úgy, mint az egyik legnépszerűbb sporteseményt az USA-ban, a Super Bowl döntőjét. Így aztán teljes életszerű élményt képes visszaadni például egy játékos bukósisakjára szerelt kamera képe. A másik irány a látványra koncentráló filmkészítés. Mint minden újdonság elsősorban a popularitásra törekszik, így az első célpontja a háromdimenziós filmalkotás művészetének a sci-fi, a fantasy vagy épp a musical. Talán egyszer eljutunk oda is, hogy a 3D technológia olyan olcsó lesz, hogy az underground filmkultúra is teret kaphat majd, hogy bizonyítson ezen a viszonylag öreg terepen a XXI. század elején. Moholy- Nagy Lászlónak igaza lett, miszerint a kétdimenziós mozgókép csupán egy átmeneti állapot a fotográfia és a többdimenziós mozgókép között. Mindezt a ’20-s években jelentette ki. Mára már olyan technológiákkal dolgoznak a stúdiók, hogy egy hagyományos kétdimenziós kópiából képesek előállítani 3D-s verziót. Ezt nevezzük sztereoszkópikus háromdimenziónak, melynek segítségével hamarosan a mozikba kerül számos kultuszfilm immáron 3D-ben.

Írta:
Kovács Róbert