Dokumentumfilmbe tízmilliót ölni mindig nagyobb kockázat, mint úgy általában százmilliókat pumpálni egy nagyobb költségvetésű egész estésbe, a több komponens miatt ugyanis nagyobb a rizikófaktor, több összetevőn állhat vagy bukhat a kísérlet. Nem elég a jó forgatókönyv, az összetett rendezés, a kívánt dimenzióba helyezett karakterek, nem. Egy dokumentumfilm csupán közönségsikere, gazdasági megtérülése a címszereplő közmegítélésénél dől el. Mert lehet a késztermék bármily kompetens is, ha Fluor fénye ragyogja be minden egyes képkockáját, a büdösuristen sem veszi el tőle a monumentális bukás lehetőségét. Nem is vette.

Pedig pontszámozó néző nagyobb hibát nem véthet annál, hogy nem a celluloidszalagot, hanem a címszereplőt kattintgatja le veszettül. A Fluor-project így aztán kezdettől fogva bukásra volt ítélve, legyen Tomink bármennyire is közismert, a mérsékelt hallgatói elismerés, a kvázi egy szívként dobbanó össznépi utálat miatt már eleve a lefolyóba teremtetett. Még annak ellenére is, hogy hétről-hétre ócskább kísérletek egész Mount Everestje árasztja el a vizuális és auditív hatások befogadásáért felelős szerveinket. A rendezés jó, a megszólaltatott kapcsolatok indokoltak és inkább szellemesek, a háttérvideók szórakoztatóak, Fluor pedig őszinte, még minden igyekezete ellenére sem tudja meggyőzni magát arról, hogy a Partyarc és a Mizumizumizu, te lány, én meg fiú logikus következménye volt Egy pillanat című szerzeményének.

A Fluor-jelenség összeszedett és szoros egymásutánban következő láncolata ugyanis az Animal Cannibals éppen futó tehetségkutatójának meghódításával veszi kezdetét. Szép szál Tomink – több már akkor neves és érdemi termékeket az asztalra pakolt zenésszel karöltve – 2004-től árnyalja kalandjait, megismerteti nézőjét a Székesfehérvári késelések és bandaháborúk lehetetlenségeivel, A Pixa és közte húzódó vasfüggönnyel, az úttal, amit építkezési és telemarketinges kisegítések hintettek tele röggel, hogy egy szép napon, mesebeli parasztgyerekként kerüljön fel az idegen és elutasító fővárosba, amit aztán hogy, hogy nem, később sikerrel vett be. Ezzel meg is jelöltük sikerének kulcsát, ugyanakkor értelmet nyert elmúlt évekbeli agymenése is. A kényszer, a pénzhiány, a zsebében fellelhető és megszámlálható három darab ötforintos hívta életre Ő Partiarcosságát, Ő Mizuságát, és hiába minden igyekezete, azt még talán ő maga sem hitte el, hogy ezt önszántából, nem pedig kényszertől vezetve követte el.

Sűrű, harsány vitákat lehetne folytatni arról, ki az igazán hibás egy komplett generáció elmizusítása miatt. A tehetségét értékesíteni képtelen előadó, aki egyébként tényleg egy érdemes, jobb sorsra érdemes rapperként kezdte vagy a köz, ami befogadta és megszeretgette partiszemcsis, legós meghasonulását. Közvetített személyét talán a Supernem frontembere, Papp Szabi foglalja össze a legtalálóbb módon: Kifinomult, eredeti hülye. Ez a jóvágású, nyilvánvalóan szerethető, és több, mint valószínű, hogy őszinte emberi megnyilvánulásokra is képes srác bizony kiválóan térképezte fel a magyar zeneipar pajzsát, és ütött rajta bődületes rést alacsonyabb művészi értéket közvetítő brandjével. Nem volt szép, de őszintén! Kevesen vagyunk, akik ellen tudtunk volna állni a tinilányok rajongásával és vérével átitatott húszezreseknek. A Fluor-film a címszereplő viselt dolgai ellenére vagy talán éppen amiatt üde, egy többdimenziós térkép az elmúlt évek hazai poptermésének egyik legismertebb és legutáltabb szereplőjéről.

60%

Slánicz Dániel