Avagy minden, ami az idei Oscar-gálával kapcsolatban kimaradt
Minden erény, amit a francia filmművészettel kapcsolatban meg lehet ragadni, a tavalyi év – és az elmúlt évek – legintenzívebb rajzfilmes élményében koncentrálódik. Egy közös művészi többszöröst adva a vonatkozó kultúrához, hamisítatlan európai utóízzel, kőkemény vizuális varázslattal. Ahogy a bő százéves múltra visszatekintő ágazat külön műfaját képezik a vitathatatlan, mégis kevesebb figyelmet nyerő mesterművek (Szentjánosbogarak sírja, Igaz történet, A John Malkovich-menet, Egy gyilkosság anatómiája), úgy százszázalékos bizonyossággal foganhat meg bennünk az elkeserítő felismerés: Az Ernest és Celestine sosem fogja megkapni ihletett virtuozitásához illő figyelmet.
Megjegyzés: Top 10 legalulértékeltebb mozgóképes hangorkán.
Pedig ha van rajzfilm, ha van digitális filmgyártás, ha van animáció, ha van történetmesélés, ha van karakterívelés, ha van nonverbális báj, akkor az Ernest és Celestine mindezek közel tökéletes elegye. Magunk mögött hagyott percei kivétel nélkül sugározzák a célorientált profizmust, azt a fajta zsigeri természetességet és érzékenységet, ami tényleg csak nagyon kevés alkotás kiváltsága. Hogy egyszerre célozza meg a lehető legátfogóbb célcsoportot, egyszerre legyen jelszava a bűbáj, mi több, ne riassza a szájbarágós tanmese, ugyanakkor a pengeéles társadalomkritika se. Egy egészen kicsavart és sajátos értelmezésű Bonnie és Clyde történet ez, szigorúan gyermek kompatibilis formában, az egészen sasszemek figyelmét azonban egyetlen hozzáadott létkritikája sem kerüli el. Ítélethozatal a minden logikát nélkülöző modern politikai berendezkedésekről, mindent elsöprő düh a rasszizmusról, az elnyomásról, létfontosságunk hangoztatásának esztelenségéről. Igen, egy mese szólhat erről is, miközben az oldalunkon feszengő apró kis emberkezdemények harsányan derülnek a cuki mackó és a félénk kisegér egészen szürreális barátságán, kalandjaikon, melyekbe rövid, ám tartalmas barátságuk során keverednek. Skiccszerű inkább vázlatai, semmint rajzai csupán körvonalas, mégis érzéki atmoszférát teremtenek, egészen lágy, légkönnyű színezése pedig keserédes nosztalgiázás, egyben ünnepélyes tisztelettétel a régmúlt rajzfilmtechnikája előtt. S bár elsőre könnyen tűnhet testidegennek, olyat kapunk, amit a 2010-es évekbe fordulva egyre ritkábban. Az alkotói hangot a képkockák mögött. Olyan kapcsolat ez, amit most, ezekben az aggasztóan digitalizált időkben bizony meg kell becsülnünk.
Elgondolkodtató, de létezik még az a Disney által jogvédett giccs, ami az Ernest és Celestine felé kerekedhet. Pedig létezik, Jégvarázs a címe, egyedi látásmódú történet (idill-bonyodalom-megoldás-idill), minden eredetiséget magukba foglaló dalok (nyáladzás a különféle, de általában családi és felebaráti szeretetről, a jóról, hogy milyen jó, a rosszról, hogy milyen rossz, néha a szerelemről, hogy szar, de élni nélküle nem lehet), illetve a kötelező megjelenésű, rendre ütődött, épp ezért a gyerekek szimpátiáját az első másodpercben elnyerő szereplő, aki a maga bugyuta és teljesen bomlott elméjével természetesen a fő megoldást kínálja majd a főhősnek. A jó öreg Walt öröksége már évek óta takaréklángon pislákol, mégis többen mertek jegyet váltani az újabb Disney-ámokfutásra, mint szembenézni a ténnyel: A stúdió már régóta képtelen saját ragyogó önmagát megidézni, a tengerentúlról vagy a Pixar, vagy semmi. Ha pedig semmi, akkor jöhet a tengereninnen, jöhetnek a francia gyöngyszemek, jöhet a valódi, kompetens animációs képviselet, jöhetnek a többkomponensű mozgórajzok, jöhet az Ernest és Celestine!
85%
Slánicz Dániel